Az alábbi cikk a Los Angeles Times nevű folyóiratban jelent meg a közelmúltban. A cikk írója saját tapasztalatairól számol be az antidepresszánsokkal kapcsolatban.
Tíz évvel ezelőtt egy orvos antidepresszánsokat írt fel nekem. Az elmúlt másfél évemet azzal töltöttem, hogy megpróbáltam leszokni róluk.
Ez volt az egyik legnehezebb dolog, amit valaha tettem.
Nevezzék ezt hozzászokásnak. Nevezzék függőségnek. Nevezzék, aminek csak akarják. A rabja lettem.
Miután szépen lassan lecsökkentettem az adagokat, ez lesz a harmadik hét, hogy egyáltalán nem szedem. Az érzést nem mondanám bénítónak – elvégre hónapokon át készültem erre a pillanatra. Viszont nagyon kellemetlen.
Kérdezzék meg a kollégáimat, ingerlékenyebb és házsártosabb voltam-e a szokottnál. Kérdezzék meg a szerkesztőmet.
Tapasztalataim az antidepresszánsokkal tükrözik számtalan ember kínjait, melyekkel az erős, receptre felírt szerekről való leszokás közben néznek szembe – szerekről, melyek pozitív szerepet is játszhatnak az életünkben, míg rá nem jövünk, hogy csapdába estünk.
„Az egyik dolog, amire rájöttünk az opioid járványból* okulva, hogy sok beteg úgy gondolja, ha a gyógyszert orvos írta fel, akkor az nem lehet ártalmas” – mondta Keith Humphreys, a Stanford Egyetem pszichiátria és viselkedéstudományi professzora.
„Ezek erős szerek”, mondta nekem. „Sok jót tudnak okozni. És sok kárt is képesek okozni.”
A fájdalomcsillapítók, antidepresszánsok, szorongásoldók, nyugtatók, stimulánsok – ezek mindegyike olyan intenzív hatást gyakorol használóik testére, hogy súlyos elvonási tünetekkel kell számolniuk (az adagok csökkentése esetén – a ford.), főleg ha teljesen abbahagyják szedésüket.
Olyan tünetekkel, mint az émelygés, kimerültség, hányinger, hangulatingadozás és más állapotok, melyek nyomorulttá tudják tenni a mindennapi életünket. Néhány esetben még öngyilkosság is előfordulhat.
Adam Bisaga, a Columbia Egyetem Orvosi Centrumának pszichiátria professzora ezt mondta: „a legtöbb ember nincs felkészülve a változásokra, melyeket ezek a szerek okozni képesek a testükben.”
„Nem nehéz minden nap bevenni egy tablettát.” „Hogy le tudj állni egy szerről, az sokkal több munkával fog járni.”
Függőségi kalandjaim az után kezdődtek, hogy I-es típusú cukorbetegséggel diagnosztizáltak. Ez a genetikus fajta (az egész családomban előfordul), ellentétben azzal a típussal, amelyik az elhízottsággal van kapcsolatban.
Tanulmányok kimutatták, hogy a cukorbetegség több mint kétszeresére növeli a klinikai depresszióra való hajlamot. Ez nagyrészt a krónikus betegséggel való küzdelem miatt van. De szintén lehet egy tényező abban is, hogy a tested természetes kémiai egyensúlya felborul.
A hirtelen leállt hasnyálmirigyem nehéz időszakot okozott, és heteken át terapeutához is jártam. De nem a depresszió miatt kértem segítséget az endokrinológusomtól. Nem tudtam aludni.
Sohasem voltam jó alvó. A cukorbetegség aknamezőkké változtatta az éjjeleimet, hánykolódtam, forgolódtam vagy ébren feküdtem órákon át.
Az endokrinológusom nem lepődött meg ezen. Azt mondta, az alvászavar gyakori jelenség az I-es típusú cukorbetegségnél.
Felírt nekem egy antidepresszánst, és azt mondta, ez majd helyrehozza azt az egyensúlyzavart, ami ébren tart engem éjjelente.
És így is történt. Néhány hét múlva már jobban aludtam. Emellett a feleségem szerint nyugodtabb lettem, és jobb volt a közelemben lenni.
Aztán a New York Times egyszer csak mindent tönkretett egy rendkívüli vizsgálattal a múlt évben, melyben részletezik a kínokat, melyekkel az antidepresszánsokról leszokni próbáló emberek élnek át. „Abbahagyási szindrómának” nevezték.
„A betegek, akik megpróbálják letenni a szereket, gyakran azt mondják, hogy nem képesek rá” – írta a lap. „Az emberek fele, akik csökkentették a gyógyszeradagjukat, súlyosnak értékelte az elvonási tüneteit.” „Közel a fele azoknak, akik megpróbálták letenni a szereket, képtelen volt rá ezen tünetek miatt.”
Ez megijesztett engem. Azon ritka alkalmakkor, amikor elfelejteném bevenni a napi tablettámat, már kora délutánra zavartnak és részegnek érezném magam. Sistergést hallanék a fejemben, mintha a pulzusom próbálná kijavítani magát.
Mi van, ha jön egy földrengés vagy más katasztrófa, ami miatt nem tudnám bevenni a gyógyszeremet? Mi van, ha nem tudom majd elviselni az elvonási tüneteket? Mit tehetnék akkor?
Ezen felül, mikor lesz ebből elég? Igen, szerettem, hogy jobban alszom. Igen, tetszett, hogy a feleségen jobban szeretett a közelemben lenni.
De ki voltam én? Önmagam voltam, vagy csak egy kémiai felfokozottság hatása? Ha abbahagynám a szedését, mi történne?
Ekkorra már egy új endokrinológusom volt. Ő is olvasta azt az újságcikket, és megegyeztünk abban, hogy az antidepresszánsok több bajjal járnak, mint ahogy korábban gondoltuk.
Azt is mondta, hogy miután már évek óra szedem a tablettákat, meglehet, hogy a testem már rendbe hozta azt, ami nem működött jól.
Vagy nem. Ez is előfordulhat, akár az életen át tartó inzulinfüggőség, és akkor boldogabb lennék, ha szedném az antidepresszánsokat.
Nem tudjuk, míg meg nem próbáljuk. Tehát kidolgoztunk egy hosszú távú programot az adagok csökkentésére. És most végre elértem azt a pontot, hogy teljesen el tudtam hagyni a tablettákat.
Ez két hete történt.
Eleinte kicsit jobban éreztem magam. Most rosszabbul vagyok – lelassultam, ingadozik a hangulatom és ingerlékeny vagyok. Már azon is gondolkodtam, hogy újra szedni kezdem az antidepresszánsokat.
Bármit, csak ne kelljen így éreznem magam.
*Opioid járvány: Súlyos függőséget okozó fájdalomcsillapító szerek (Tramadol, Oxycodone, stb) túlzott mértékű használata az Egyesült Államokban, mely sok esetben okozott túladagolásból származó halálesetet.
Eredeti cikk: https://www.latimes.com/business/story/2019-09-05/prescription-drug-dependence
