Mindannyian vágtunk már meggondolatlan szitkokat valaki más fejéhez egy-egy felindult pillanatunkban. H.K.-né a lányával veszett össze a telefonban, és miután jól felhúzták egymást, a nő odavágta: ő ezt nem bírja, inkább öngyilkos lesz – majd mérgesen lecsapta a telefont.
Hogy mi sem állt távolabb tőle, arról a lánya által riasztott, néhány óra múlva kiérkező rendőrök is meggyőződhettek – H-né meglepődve futott beléjük, amikor a vásárlásból hazaért. Bár a rendőrök látták, hogy a nőnek semmi baja, azt is közölték, ilyen esetben kötelességük mentőt hívni. A kiérkező mentőben orvos nem volt, csupán egy sofőr és egy ápoló, aki közölte: jobb ha velük megy, mert ha nem, akkor majd a rendőrök viszik megbilincselve. De amúgy biztosan kiengedik még ma este, vette engedékenyebbre a hangot az ápoló, viszont egy orvosnak mindenképpen látnia kell.
Amit ehhez tudni kell: a törvény szerint kizárólag akkor lehet valakit a pszichiátriára kényszeríteni, ha magára vagy másokra közvetlen és súlyos veszélyt jelent. Jól látható, nyilvánvaló szándék arra, hogy magában vagy másban kárt tegyen: ez az egyetlen valós indok a pszichiátriai kényszerbeszállításra.
A Merényi Gusztáv Kórházban sem találták nyomát a nő önveszélyes magatartásának, ám haza mégsem engedték, sőt: H-né a kórház azóta hírhedtté vált zárt pszichiátriai osztályára került.
Három napja éldegélt H-né a zárt osztályon, amikor a bírói szemlére sor került. Ez a jogi eljárás elvileg arra hivatott, hogy ellenőrizze, a pszichiátriai kényszerintézkedések a jogszabályok szerint zajlottak. Elvileg – a gyakorlatban rendszerint futószalagon hagyják jóvá, amit a pszichiáter elrendelt.
A futószalag ez alkalommal is működött. Amikor a nőt behívták, fogalma sem volt, kik ülnek vele szemben, akik a kérdést nekiszegezték: tudja-e, miért van itt? H-né – miután másokkal ellentétben nem volt begyógyszerezve – képes volt válaszolni a kérdésekre, ám a bírói szemle így sem tartott öt percnél tovább. Kötelező kényszerkezelését elrendelték.
Mindezt úgy, hogy – a törvényi előírással ellentétben – a bírói szemle előtt tudomása szerint igazságügyi szakértő nem vizsgálta meg, nem is volt jelen a szemlén; betegjogi képviselővel nem találkozott és a kirendelt ügygondnok (azt sem tudta, hogy van ilyen) nem kereste meg a tárgyalás előtt.
A „bírói szemle” másnapján elvégeztettek vele egy pszichológiai tesztet, amely szintén nem állapított meg veszélyeztető magatartást.
H-né hat napot töltött akarata ellenére a pszichiátrián, mire végül hazamehetett. A bírói döntésről határozatot nem kapott, csupán a zárójelentésbe írták bele: „Felvételét követően osztályunkon a soros bírói szemle megvizsgálta és kezelését elrendelte”.
A nő nehezen tért napirendre a történtek felett, ezért egy emberjogi szervezet segítségével panasszal fordult az ÁNTSZ-hez. Az ÁNTSZ szerint azonban az ügyben minden a legnagyobb rendben volt, bár a vizsgálatuk során készített szakértői véleményt nem voltak hajlandóak kiadni.
H-né így a bírósághoz fordult, hogy panasszal éljen az eljárás miatt. A másodfokú bíróság 2015. decemberi végzésében megállapította: a kötelező kezelés elrendelése indokolatlan volt.
A nő ügyét felkaroló emberjogi szervezet tapasztalatai szerint ez az eljárás olyan mértékben rutinszerűvé vált Magyarországon, hogy a legelképesztőbb helyzetekben is bátran alkalmazzák, teljesen ésszerűtlenül toloncolva embereket a pszichiátriára, azok akarata ellenére. Válóper, vagyonmegosztás, gyermekelhelyezés, örökösödési vita: elég egy pszichiátriai vélemény arról, hogy a másik fél veszélyeztető, és az áldozat máris könnyen a pszichiátrián találhatja magát, arról nem is beszélve, egy ilyen „kórtörténettel” mekkora hátrányba kerül azután a jogi perpatvarban.
Eltúlzottnak tűnik, vagy úgy hangzik, mint egy fikció? Bár úgy lenne. Hivatalos adatok szerint Magyarországon évente tízezres nagyságrendben történnek kényszerbeszállítások a pszichiátriára. Vajon tényleg ennyi ember válik annyira súlyosan ön- vagy közveszélyessé, hogy nincs más megoldás, mint azonnal a pszichiátriára szállítani őket? Sajnos számos konkrét példa ennek ellenkezőjéről tanúskodik.
