Az iskolakezdés veszélyei

Szeptembertől ismét rengeteg általános és középiskolás diák kezdi meg az új tanévet Magyarországon. Az iskolai tanulási problémákkal párhuzamosan – egyes nemzetközi mutatók szerint – egyre nő azoknak a tanulóknak a száma, akik a tudományosan soha nem igazolt „betegségben”, az úgynevezett „figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarban” (ADHD) szenvednek: egyre nagyobb számban kapnak „figyelemhiányosként” vagy „hiperaktívként” megbélyegzett tanulók tudatmódosító pszichiátriai szereket.

Hamarosan indul az új tanév, a gyerekeknek újra szembe kell nézniük az iskola kihívásaival, újra meg kell felelniük az iskola követelményeinek – egyúttal pedig újra a figyelem középpontjába kerülnek az átlagosnál mozgékonyabb, szétszórtabb vagy épp intelligensebb gyerekek. Napjainkra sajnos egy nehezebben kezelhető gyerek láttán a legtöbb iskolai tanárban rögtön felmerül a gondolat: biztosan ő is hiperaktív. Ezzel a címkével ugyanis drámaian lecsökkenthetőek azok az erőfeszítések, melyeket a gyermek fegyelmezésére kellett volna fordítani, mivel a hiperaktivitásra felírt erős pszichiátriai szerek hatása alatt a gyermek már nem lesz önmaga többé: a játékos, érdeklődő természete egy kényszeres állapotba fordul, melyben a gyermek sokkal kezelhetőbbnek tűnik.

De mit jelent ez a gyerek nézőpontjából?

Amiatt, hogy ő elevenebb a többieknél, hogy esetleg nem érdekli őt az óra anyaga, mert szívesebben töltene időt a szabadban, vagy mivel ő intelligensebb a többieknél, ezért unalmasnak találja az órát, teherré válik a többiek számára, és csak úgy hajlandóak vele egy légtérben tartózkodni, ha be van drogozva. Ez talán a lehető legleértékelőbb dolog, amit a gyermek gondolhat magáról, mégis egyben a legnyilvánvalóbb következtetés is. Ő bizony csak akkor fog kelleni a társadalomnak, ha rendszeresen szedi a „gyógyszereit”.

Ha lenne bármilyen kézzel fogható bizonyítéka ennek a „betegségnek”, talán könnyebb volna megbirkózni vele. Azonban a helyzet az, hogy az ADHD diagnózisát mind a mai napig teljesen szubjektív módon állítják fel: beszélgetnek a gyermekkel, megfigyelik a viselkedését, majd ítéletet hoznak – eközben pedig egyetlen valódi tesztet vagy vizsgálatot sem végeznek el, ami tényleges elváltozást, rendellenességet igazolhatna a gyermek testi állapotában.

Az elmélet szerint egy agyi működési rendellenesség okozza a „betegség” tüneteit: alacsonyabb a dopaminforgalom az idegsejtek között – ezért egy amfetamin (hétköznapi nevén speed) jellegű droggal kell megnövelni annak mennyiségét az agyban. Bár egyetlen diagnózis esetén sem tudják igazolni magát a feltételezett agyi rendellenességet, a kezelés mégis minden esetben erre irányul – olyan szerekkel, melyek nem véletlenül esnek egy nyilvántartási kategóriába a közismerten függőséget okozó illegális drogokkal.

Bár igen sokféleképpen megközelíthető lenne egy „hiperaktívnak” címkézett gyermek kezelése, ezen lehetőségek végigpróbálgatása nyilvánvalóan sokkal több energiát és időt igényelne, mint ha egyszerűen zöld utat adunk a pszichiátria „megoldásának”.

„Ezek a tanulók rettenetesen unatkoznak, és aki unatkozik, az babrál a kezével, izeg-mozog, kaparászik, nyújtózkodik és (különösen a fiúk) valami rosszban sántikál.” – Dr. Sydney Walker, A hiperaktivitás koholmánya című könyv szerzője. Legtöbbjük láttán 30-35 éve csak legyintettek volna: „Á, csak gyerekek!” és sportolni küldik őket.

Az ADHD-ra felírt szerek egyik első magyarországi áldozata, egy tatabányai fiú – harminc évvel ezelőtt lehet, hogy őt is még focizni küldték volna – öt éven át szedte a „hiperaktivitására” felírt serkentőszert. Fizikai leépülése hirtelen kezdődött: testének bal fele görcsbe rándult, fejét nem tudta balra fordítani, bal kezét nem tudta használni. Mindez szellemi leépüléssel is járt – tanulmányi eredményei fokozatosan romlottak. Az orvosi kivizsgálás legvalószínűbb okként a pszichiátriai szer szedését jelölte meg… A kérdésben megszólaltatott pszichiáter szerint egyetlen pszichiátriai gyógyszernek sem ismert a hosszú távú mellékhatása.

Arra, hogy lehet a törődő szülő szeretete a kiút, kitűnő példa a világ legeredményesebb úszó-olimpikonjának sikertörténete: a mostanra harmincnégy esztendős amerikai Michael Phelpsé, aki három egymást követő – az athéni, a pekingi és a londoni – olimpián 18 aranyérmet, 2 ezüstöt és 2 bronzérmet nyert. A 9 éves Michaelt, akit súlyosan hiperaktívnak talált egy pszichiáter és „gyógyszert” szedetett vele, édesanyja rávezette, hogy ússzon s azt komolyan is vegye – az öntudatos anya fia pszichiátriai gyógyszerezését leállíttatta, s rengeteget foglalkozott vele. Alig több mint 10 évvel később az első aranyérmét szerző fiú leszökkent a dobogóról Athénban, hogy győztes babérkoszorúját, virágcsokrát örömében zokogó édesanyjának adja. A sport, a rendszeresség, a törődés, az anyai szeretet lettek a valódi gyógyszere… „Egyszerűen más vagyok a vízben!” – nyilatkozta Phelps egy sportmagazinnak, miután az év sportolója lett hazájában. – „A vízben otthon vagyok!”

Kétségtelen, hogy a valódi kiváltó okok felkutatása és kezelése nem a gyorsabbik és nem is a könnyebbik út. De ahhorz sem fér semmi kétség, hogy minden gyermek megérdemli, hogy drogok nélkül nőhessen fel és előnyt kovácsolhasson azokból a mások számára zavaró tulajdonságokból, melyek őt különlegessé teszik. Kezdjük el az új tanévet ezzel a gondolattal.

Leave a Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük