A pszichiátria inkább börtön, mint gyógyintézet, mondják a betegek

A pszichiátriák börtönökre emlékeztetik a kezeléseken átesett embereket, gyakran öngyilkos hajlamokkal hagyják el a kórházakat és rettegnek a visszatéréstől – tárta fel két pszichiátriai szakember egy nemrég megjelent cikkben. A doktorok megoldást is javasolnak a helyzetre, ami helyreállíthatná az emberek egészségügyi ellátásba vetett hitét.

A JAMA Health Forum nevű amerikai szaklapban jelent meg Morgan Shields (pszichiátriai kutató) és Rinad Beidas (pszichiáter professzor) új cikke, melyben leplezetlen őszinteséggel bírálják az amerikai pszichiátriai ellátást:

„Az Egyesült Államok mentális egészségügyi ellátórendszere, különösen a fekvőbeteg-pszichiátria, amely a legnagyobb szükségben lévő embereket szolgálja ki, csődöt mondott.”
Folyamatos munkájuk során elárasztották őket az ehhez hasonló kijelentések:

  • „A legutóbbi kórházi kezelésemet inkább börtönnek éreztem, mint a gyógyulás helyszínének.”
  • „Jelenleg rettegek a kórházaktól, és fogalmam sincs, hogyan kaphatnék segítséget, ha szükségem van rá. Csak csendben maradok és elszigetelem magam.”
  • „Nem voltak öngyilkossági hajlamaim, amikor felvettek erre az osztályra, viszont már lettek, mire kiszabadultam.”

Kutatási statisztikák szerint akár százszorosára is nőhet az öngyilkossági arány a pszichiátriai fekvőbeteg kezelést követően azok között, akikre korábban ez nem volt jellemző.

„A fekvőbeteg-pszichiátriában a betegek és a személyzet között szélsőséges hatalmi egyenlőtlenségek vannak, amik a fegyházakra jellemző felépítés velejárói. A betegeket akaratukon kívül beutalhatják (vagy ezzel fenyegetik őket), ami egyedülálló módon korlátozza a választási lehetőségeiket. A betegek és a családtagok nem férhetnek hozzá az ellátás minőségére vonatkozó információkhoz, és nem használhatják fel a rendelkezésre álló adatokat az intézmények kiválasztásához az ellátás sürgősségi jellege és a betegek nevében eljáró számos szereplő (pl. rendőrség, bíróságok, orvosok) miatt is. E kiszolgáltatottságot súlyosbítja, hogy a családtagok és barátok gyakran nem lehetnek ott a betegek mellett, hogy megfigyelhessék és képviselhessék az érdekeiket. Ezenkívül a betegek a kórházi kezelés alatt nem feltétlenül képesek a jogaik megvédésére, tekintettel állapotukra, a szavahihetőség vélt hiányára vagy a büntetéstől való félelemre.”

Shields és Beidas amellett érvelnek, hogy a fekvőbeteg-pszichiátriai ellátórendszereknek be kellene vezetniük az úgynevezett betegközpontú ellátás (PCC) elveit, hogy elkerüljék azokat az ártalmakat, amelyeket ezek a rendszerek jelenleg a betegeknek okoznak.

A szerzők a kifejtik, hogy a betegközpontú ellátás bevezetése elejét vehetné a kényszerkezelések traumatikus hatásainak a betegekre nézve, például a fogva tartás érzését, a rettegést a kórházba való visszatéréstől, és a bánásmód miatt kialakult öngyilkossági hajlamot. Emellett kisebb eséllyel fordulhatna elő, hogy a betegek újra meg újra gondozásba kerülnek a pszichiátriákon. A betegközpontú ellátásban a jelenlegi kényszerintézkedéseken alapuló rendszerrel szemben minden döntést a beteggel közösen hoznak a kezeléseket illetően, bevonva a családokat is. Ez a megközelítés a fizikai és szellemi jólétet, kényelmet helyezi előtérbe, egy olyan környezetet teremtve, amely tényleg alkalmas a mentális problémákból való felgyógyulásra.

A cikk rámutat arra, hogy várhatóan sokkal jobb eredményei lehetnének a pszichiátriai kezeléseknek, ha a betegek tapasztalatainak javítására koncentrálnának ahelyett, hogy a „saját biztonságuk érdekében” lekötöznék és ájultra gyógyszereznék őket.

Bár az említett cikk az amerikai állapotokat mutatja be, Magyarországon sem sokkal különbek a pszichiátriai kezeltek visszajelzései.

Az ápolók [a pszichiátrián] amúgy korlátlan hatalommal rendelkező, élet-halál urai, öblös torokhangon ordítoznak, zsidóznak, káromkodnak, valódi smasszerként viselkednek annak tudatában, hogy bármit megtehetnek, hiszen ők maguk is »áldozatok«. Hivatásuk áldozatai” – írta korábban egy szociológusnő, aki hat napot töltött egy „kiemeltnek” számító budapesti pszichiátrián.

Egy húszas éveiben járó nő így élte meg a pszichiátriai kényszerkezelését: „Azt kell, hogy mondjam, a zárt osztály a legrosszabb hely a világon, rosszabb, mint a börtönök, mert tudtommal ott még csak véletlenül sem kötözik ki az embereket, pedig azok között sok a közveszélyes bűnöző. Ott még az is megőrül, akinek egyébként nem lenne különösebb baja.”

Az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért nevű jogvédő szervezet magyarországi csoportja szerint általános jellemzője a pszichiátriai kezeléseknek, hogy a betegek lelki traumákat szenvednek az őket ért megalázó bánásmód miatt, miközben a tényleges „kezelés” mindössze a tudatmódosító szerek adagolásában és különféle kényszerintézkedésekben merül ki.

A pszichiátriai ellátás ezek fényében mindenképpen változtatásra szorul. A pszichiátriai kezeltek a szervezet szerint túlnyomórészt közel sem dühöngő őrültek, csak mentális válságban szenvedő hétköznapi emberek, akiket a jelenlegi ellátórendszer sokkal inkább csapdába ejt és mégjobban megsebez, mintsem meggyógyít.

Leave a Comment

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

három × kettő =