A depresszió fogalmának megjelenése előtt, ha valakinek hónapokon át nyomott volt a hangulata, nem talált örömöt semmiben, lelkiállapota miatt képtelen volt elvégezni a leghétköznapibb feladatait is, és emiatt elkezdtek különböző testi tünetek – pl. fájdalmak – jelentkezni nála, egyértelműnek tekintették, hogy súlyos lelki gondokkal küzd. Ma azt mondják, hogy agyi betegségben szenved, melyet kémiai anyagokkal kell kezelni – ezzel tehát meg is van oldva a probléma.
Hozzávetőleg hányféle olyan dolgot tudnánk felsorolni, mely jelentősen megnehezíti a mai ember életét? Hány oka lehet arra valakinek, hogy rosszul érezze magát? Alighanem bárki hosszasan tudná sorolni saját életének közel sem ideális részeit, melyek olykor maguk alá temetik.
Adott tehát a tényező, mely kétségkívül késztethet egy átlagembert szomorúságra, kedvetlenségre, rossz hangulatra: maga az élet.
Sokat, sőt, rengeteget lehet hallani olyan esetekről, amikor a depressziós tünetek látszólag teljesen ok nélkül jelentkeznek, a beteg tehát „ártatlan”. Nincs az életében semmi kezelésre szoruló helyzet, semmi, ami figyelmet igényelne, ami zaklatottá teheti őt, vagyis teljesen boldog lehetne, ha nem jött volna ez a depresszió. Hiszen aki lelkileg leromlott állapotban van, abban vélhetően bőségesen van elég hajlandóság arra, hogy ténylegesen ránézzen saját életének minden részletére, nincs-e mégis valami, amiről nem akar beszélni, amire nem akar gondolni, és ami tulajdonképpen igen súlyos nyomást helyez rá. Reálisan nézve a dolgokat, ez egy igen naiv gondolatnak tűnik.
Ekkor jön a képbe a másik lehetőség – mely ezzel szemben sokkal kecsegtetőbb lehet: nem kell igazán megkeresnünk semminek a lelki okát, ha egyetértünk azzal, hogy a depressziónkat az agyunk működési zavara okozza.
A probléma csak az, hogy ezzel a döntéssel a beteg gyakorlatilag egy időben mond le saját felelősségéről az életét illetően, és a reményről is, hogy valaha mégis megtalálja a tüneteinek kiváltó okát. Hiszen ettől a pillanattól fogva teljesen jogosan érzi magát rosszul, elvégre egy súlyos pszichiátriai betegségben szenved. Ennek okán pedig teljesen helyénvalónak tűnhet, amikor bármiféle tényleges vizsgálat nélkül kimondják róla, hogy agyi betegsége van, merthogy túlzás nélkül pontosan ez történik: a beteg elmondja a panaszait, húsz perc múlva pedig már útban lehet a gyógyszertár felé, kezében agyműködést befolyásoló szerekről szóló recepttel, pedig egyetlen kézzelfogható bizonyítéka sincs annak, hogy problémáinak forrása az agyában keresendő.
Másrészről pedig ott van az ennél sokkalta gyakoribb eset, amikor a beteg életében teljesen nyilvánvaló módon ott van egy – vagy akár több – igen súlyos szituáció, mely egyértelműen okozhatja a hosszú ideje húzódó mentális tüneteit. Erről az állapotról be is számol pszichiáterének, aki kezelés gyanánt ebben az esetben is a rosszul működő agyi folyamatokat jelöli meg a tünetek okozójaként, és rövid időn belül fel is ír egy antidepresszánst, mellé pedig talán egy szorongásoldó szert is.
Vajon jelen esetben mennyiben fogják ezek a szerek megkönnyíteni a két gyermekét egyedül nevelő anya életét, aki már nem tudja fizetni devizahitelének részleteit? Vagy a férfiét, akinek felesége és egyetlen gyermeke autóbaleset áldozata lett, és a gyásztól már a munkáját is egyre nehezebben tudja ellátni? És mi a helyzet a tizenéves fiúval, akit alkoholista szülei gyakran bántalmaztak, majd nevelőotthonba került? Neki milyen tényleges segítséget nyújt majd, ha depressziósnak bélyegzik és pszichiátriai szereket kap?
Persze tudjuk, hogy jelenleg az egészségügyben nincs kapacitás arra, hogy beszélgessenek a betegekkel. Hogy segítsenek nekik kidolgozni, hogyan tehetnék rendbe az életüket. És éppen itt jön a képbe ennek a diagnózisnak a nagyszerűsége: Nincs szükség semmilyen további beutalóra, semmilyen vizsgálatra, nem kell kideríteni, kiértékelni semmit, egyszerűen kikiáltjuk a kórosan működő agyi anyagcsere-folyamatokat a betegség okaként, és elkezdjük tudatmódosító szerekkel kezelni.
Ami ekkor valójában történik, nem több, mint hogy a „beteg” rákerül a mentális egészségügy futószalagjára, minden problémája leírhatóvá válik egy diagnózissal, kezelhetővé egy kémiai anyaggal, és ő maga ezentúl nem lesz több, mint csupán a körülmények áldozata.
