A legifjabb korosztályt érintő jelenség minden év szeptemberében újra fókuszba kerül. A figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarként hangoztatott tünetegyüttest egyre gyakrabban vélik felfedezni az oktatási intézményekben, ám nem volt ez mindig így. Egy óvónő elmesélte, annak idején hogyan sikerült szeretettel és gondoskodással kezelnie a csoport legmozgékonyabb gyermekét.
Kétségkívül erősen megosztó az a gyakorlat, ahogy napjainkban a normálistól eltérő gyerekeket kezeljük. Társadalmi elvárásaink mára oly mértékben vesztettek rugalmasságukból, hogy a „normálistól” jelentősebben eltérő gyerekeket a legtöbbször különösebb vizsgálódás nélkül rögtön orvosi esetként kezeljük – gyakran ez tűnik a legkevesebb nehézséggel járó megoldásnak.
A következő sorokat egy óvónő küldte el egy mentális egészségügyi visszaélésekkel foglalkozó jogvédő szervezetnek, hogy ezzel rávilágítson rendszerünk nem éppen ideális működésére, és arra, hogy némi jó szándékkal és gondoskodással meglepően sokat érhetünk el a különleges gyerekekkel is.
„40 éven át voltam óvodapedagógus, és minden évben voltak »más« gyerekeim a csoportomban.Akkor még nem rohantunk a pszichiáterhez, és nem volt szokás megcímkézni a gyereket, hogy ADHD-s. Abban az időben maximum nehezen kezelhetőnek vagy túl mozgékonynak nevezték ezeket a gyerekeket.
Elszomorító és érthetetlen számomra, mit művelnek ma gyerekekkel csak azért, mert mások, mint a többi.
30 évvel ezelőtt volt egy kisfiú a mellettünk levő csoportban. Nevezzük Pistinek. Pisti elevenebb volt társainál, többet és állandóan kérdezett, sokat beszélt, nehezen tudott 20-25 percen át egy helyben maradni. Az ebéd utáni csendes pihenő alatt sem tudott ellazulni, aludni. Hozzá kell tennem, akkoriban 30-32 fős gyermeklétszámunk volt. Óvónője időnként átküldte hozzám, elsősorban a csendes pihenő idején, mert zavarta a többi gyerek pihenését. Pisti alvásigénye valóban kevesebb volt mint társaié, izgett-mozgott az ágyban. Nála átmenetileg a megoldás az lett, hogy kissé messzebb került az ágya a többiekétől, és mivel kivételesen értelmes volt, meg tudtam állapodni vele, hogy egy rövid ideig pihenjen, majd később adok képeskönyveket, melyeket nézegethet, vagy korábban felkelhet és rajzolgathat, amíg a többi gyermek alszik. Ez a módszer bevált. Év közben azután véglegesen átkerült hozzám.
Megfigyeléseim alapján megállapítható volt, hogy Pistinek lényegesen nagyobb mozgásigénye volt, a magas gyermeklétszám miatt az állandó nyüzsgésre és magas zajszintre érzékenyebb volt, kifárasztotta, ezért csökkent a figyelem összpontosítása, társaival türelmetlenebbül viselkedett.
Arra a megoldásra jutottam, hogy még több időt kell a szabadban, levegőn, sok-sok mozgással töltenie. Átszerveztem a napi foglalkozásokat, és amit csak lehetett, kint az udvaron tartottam, ami abban az időben azért még szokatlan volt, de a többi gyereknek is előnyére vált. Pisti külön kapott »erőpróba« feladatokat, pl.: hányszor képes körbefutni az udvart, vagy milyen ügyesen tud a mászókán függeszkedve haladni stb. És végre büszke és elégedett volt, mert tiltás és elmarasztalás helyett dicséretet és elismerést kapott. A csendes pihenő alatti nyugtalansága csökkent, egyre gyakrabban tudott ellazulni és aludni. Az év végére nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb lett, a figyelem összpontosítása javult, kiderült, hogy remek megfigyelő és kiemelkedő matematikai készséggel rendelkezik. A teremben a felnőtt asztal mellett kapott egy kisasztalt, ahol időnként úgymond »kivonulhatott« a társai közül, és egyedül alkothatott, tevékenykedhetett. Puzzle kirakása mellett legóból csodákat épített. Szüleivel folyamatosan tartottam a kapcsolatot, beszámoltam a lassú, de folyamatos és pozitív változásról Pisti viselkedésében. Az átlagosnál nagyobb mozgásigényét végül az úszással sikerült teljes mértékben kielégíteni, ami újabb sikerélményhez juttatta a kisfiút.
Ma ezt a kisfiút gondolkodás nélkül pszichiáterhez irányították volna, pedig csak egy kicsivel több odafigyeléssel, egyéni igényeinek kielégítésével, sportolással, több mozgással, külön játszósarok biztosításával orvosságok nélkül is pozitív eredményt értünk el.”
Fotó: Designed by Freepik
