Alighanem kevesen fogadnák teljes bizalommal az orvos szakvéleményét, ha az kijelentené pusztán egy rövid beszélgetésre alapozva, hogy „Önnek súlyos cukorbetegsége van, mától naponta kell beadnia magának az inzulin-injekciót” – elvégre amíg nem erősítette meg legalább egy vérvizsgálat, addig ez bizony csak egy feltételezés. Hasonló reakciót válhatna ki az is, ha a fehér köpenyes szakember közölné betegével panaszai meghallgatása után, hogy magas a vérnyomása, és mostantól szednie kell ezt a gyógyszert, mielőtt komolyabb bajok alakulnának ki. Ezt egy szabályos vérnyomásmérés után, amely kimutatja a túl magas értéket, kétségkívül elfogadta volna. Mind az inzulin, mind pedig a vérnyomáscsökkentő szerek igen erőteljes változásokat okoznak a testben, így ha indokolatlanul írták fel azokat, ahelyett hogy segítenének, jelentős veszélyt is jelenthetnek a páciens egészségére nézve.
Nincs ez másképpen a pszichiátriai szerekkel sem, melyek egyenesen idegrendszerünk központját, az agyunkat veszik célba tudatmódosító hatóanyagaikkal. A nagyon is aggasztó különbség viszont az, hogy ezek felírása előtt semmilyen tényleges vizsgálatot nem végeznek el, ami alátámaszthatná szükségességüket. Ennek elsődleges oka pedig az lehet, hogy ilyen vizsgálatok egyszerűen nem léteznek.
Az elfogadott eljárás az, hogy ha a pszichiáter bizonyos viselkedésminták, tulajdonságok fennállását állapítja meg „betegénél”, úgy eldöntheti, hogy egy agyi rendellenessége van, amit pszichiátriai szerekkel kell kezelni. Egy átlagember ilyen esetekben bele sem gondol, hogy „orvosa” vajon hogyan lehet ennyire biztos ebben. Hogyan feltételezheti bármiféle vizsgálat nélkül, hogy baj van az agyával, ami csakis kémiai anyagokkal hozható helyre?
De persze a történetnek itt még nincs vége. Ha egy orvos elkezd egy bizonyos kezelést alkalmazni betegénél, folyamatosan ellenőrzi annak hatását különféle vizsgálatokkal, így látható, hogy sikerült-e a megfelelő reakciót kiváltania. Mindezt egyértelműen megállapíthatja a leletekből. Mikor egy pszichiátriai szereket több hete szedő egyén állapota semennyit sem javul, saját tapasztalatain és érzésein kívül semmilyen támpont nem erősíti meg pszichiátere számára, hogy a hetek óta szedett tabletták bármit is segítettek volna. Éppen ezért, a legtöbb, amit a pszichiáter tehet – és tenni is fog –, hogy tovább kísérletezik a tudatmódosító hatóanyagokkal. Emeli az adagot, vagy épp kiegészíti azt más szerekkel, miközben továbbra sem végez semmilyen tényleges vizsgálatot, ami felmérhetné a „kezelés” hatásait.
Végezetül pedig, egy orvos felelős azért, hogy betegeit ne kezelje félre, hiszen a kezelés eredményei jól követhetőek az orvosi dokumentációból. Egy pszichiátert ezzel szemben a legritkább esetben vonna bárki is felelősségre azért, mert a páciensnek tönkre ment az egészsége a pszichiátriai szerek miatt, miközben az eredeti problémája közel sem oldódott meg.
