Tényelgő története #8

Nyolcadik bejegyzés//

…műanyagflakonok a kiállítást nyert ezüst pergetésű üveg díszpoharak között. Kb. ilyen érzéseim vannak utólag a pszichiáter kontra “beteg” összefüggésben. De a szakdolgozók se aprózzák el. A szakma díszcsillogásából Ők is legalább egy harmatnyi hajnalpír dícsőséget igyekszenek megkaparintani. Szóvak “mi” betegek időnként lázadtunk. Lázadozgattunk. De nem valami forradalmi szellembe ültetett mély igazságszeretetből, hanem pusztán túlélésből. Elég hamar kiderül a zártosztályon, hogy bárki rosszul járhat, vagy bárki kerülhet olyan helyzetbe, amit másokon látva, magán nem szívesen tapasztalt volna meg. Sok dolognak már az említése is elrettentően hatott. Vagy voltak szerencsétlenebb betegek, akik pórul jartak. Szedálás, lekötözés, rácsoságy. Az elektro-sokk terápia már önmagában ilyesztően hatott. A tudat, hogy ilyesmit csinálnak zürös betegekkel. Vagy mondjuk úgy nagyon hallucináló betegekkel. Akiken elméletileg már semmi nem tudott volna segíteni. Egyik alkalommal, amikor kiengedtek minket cigizni – nem is értem miért kell mindenhez egy másik ember engedélye – arra lettünk figyelmesek, hogy valaki kiáltott, ordított egy nagyot, aztán dübörgés hallatszott. Pont a szemünk előtt zajlott, ahogy az egyik beteg neki lódult szaladni, majd az ápoló rövid úton összerugta az illető lábát így elcsattanva a linóleumon az ápoló a testével zuhanva szorította földre az ápoltat. Rázuhanva akadályozta meg, hogy valami baj történjen. A beteg attól ijedt meg, hogy közölték vele, sokkolni fogják. Megijedt és eszement módon szaladni kezdett, de nem tudott túl messzire jutni. A folyosó amin menekülni próbált (volna) igen rövid terjdelemben foglalta magába a kórtermekbe vezető ajtókat. Voltak akiknek ennyi mozgástér jutott hónapokig. Talán harminc-negyven méter. Én sokszor megtettem ezt az utat. Ötven lépés előre, fordulás majd ötven lépés vissza. Nem emlékszem pontosan, mert akorra már én is nagyon betegnek, illetve problémás betegnek számítottam és olyan nagy mennyíségű gyógyszert adtak minden nap, hogy sok dolog kiesett az emlékezetemből. Volt hogy talán egy hónapig kiütöttek. Hogy pontosan mivel, azt nem közölték, de nem járhattam sétálni se csak a folyosón tudtam kicsit gyalogolni. Ötven oda, ötven visszafele. Lehet hogy több, lehet hogy kevesebb de arra emlékszem, hogy alig vonszoltam magam. A vizet, csapvizet ittam liter számra, hogy kicsit méregtelenítsem a szervezetem, meg sétáltam, vonszoltam magam a folyosón. Egy kívülálló számára úgy tűnhetett, mintha tényleg bolond lettem volna. Pedig nem. Eszemnél voltam, így teltek napok hetek. Nem beteg voltam akkor, hanem úgy tűnt bűntetendő renitens. Bajkeverő. A magam részéről biztosra vettem, hogy bosszút vagy bűntetést alkalmazva próbáltak jobb belátásra téríteni. Hogy mivel vívtam ki a pszichiáterek haragját? Hát a lázadásommal. Konkrétan nem volt meghatározható, miben is nyilvánult meg ez a lázadás, de főleg ellenérzésekben és ellenvéleményekben…

Folyt. Köv..

Leave a Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük